1%

Ezen az oldalon a domonyi és vácegresi templomban elhangzott igehirdetéseket tesszük közzé.

Egyes gyülekezeti tagjaink ugyanis jelezték, hogy távollétük esetén szívesen elolvasnák ezeket az internet felületén keresztül. A prédikációk jelentős részben a Lelkipásztor folyóirat előkészítőinek felhasználásával születtek.

------------------------------------------ ------------------------------------------

1. 04. 18.

Kedves Testéveim! Ma, a „jó pásztor vasárnapján”, a domonyi templomban a konfirmáció számunkra megszokott, nagyon fontos, meghitt ünnepe helyett egy távoli korba, idegen ünnepre indulunk. A zsidók templomszentelési ünnepére (ma hanuka néven emlegetik) sokfelől odazarándokoltak a hívő zsidó emberek. A templomnak volt egy része, amit Salamon csarnokának hívtak, és ide gyűltek össze tanításra az emberek. Régen ugyanebben a templomrészben találták meg aggódó szülei a 12 éves Jézust, akit elveszítettek, és aki a bölcsek gyűrűjében ült, és tulajdonképpen tanította őket. Most, jó 20 évvel később járunk a történetben, és Jézus ismét ott van a Salamon csarnokában, és ismét körülveszik őt az emberek, de már nem csodagyermekként tekintenek rá, hanem haraggal és előítélettel. Hallgassuk meg…

Jn. 10,22-29: Amikor eljött a templomszentelés ünnepe, Jeruzsálemben tél volt. Jézus a templomban, a Salamon csarnokában járt. Ekkor körülvették a zsidók, és így szóltak hozzá: „Meddig tartasz még bizonytalanságban bennünket? Ha te vagy a Krisztus, mondd meg nekünk nyíltan!” Jézus így válaszolt nekik: „Megmondtam nektek, de nem hisztek. Atyám nevében végzett cselekedeteim tanúskodnak mellettem, de ti nem hisztek, mert nem az én juhaim közül valók vagytok. Az én juhaim hallgatnak a hangomra, és én ismerem őket, ők pedig követnek engem. Én örök életet adok nekik, és nem vesznek el soha, mert senki sem ragadhatja ki őket az én kezemből. Az én Atyám, aki nekem adta őket, mindennél nagyobb, és senki sem ragadhatja ki őket az Atya kezéből.

Keresztyén gyülekezet!

Az ott levő emberek jelentős része hallotta, amint Jézus saját magáról, mint a jó pásztorról beszélt, aki az életét áldozza a juhokért. Most aztán azon tanakodnak, hogy hogyan is kell ezt érteni. A zsidók egyik fele messiásnak tartotta őt, a másik pedig éppen ellenkezőleg: istenkáromlónak. Ezért követelik, hogy most már nyíltan mondja el nekik, hogy valóban ő-e az a bizonyos megígért szabadító. Abban a korban a zsidók között ez megszokott dolog volt, hogy valakit ilyen módon vitára, megnyilatkozásra szólítottak fel.

De valahogy mégis érezzük az ellenséges hangot abban, ahogy körülállják, és megkérdezik őt. Az a kérdés, amit feltesznek, olyan ismerősen cseng: „Ha te vagy a Krisztus, mondd meg…” Hol olvastam én még az evangéliumban hasonló kérdést? Több helyen is megtaláljuk. Az egyik a megkísértés története, amikor Jézust a pusztában való 40 napos böjtölése közben meglátogatja a Sátán, és ezzel a mondattal kísérti őt: „Ha Isten fia vagy, mondd, hogy ezek a kövek változzanak kenyérré”, aztán megint: „Ha Isten fia vagy, vesd le magadat…” Aztán tovább lapoztam a Bibliámban, és igen, jól emlékeztem, hogy a kereszt alól is így kiabáltak fel kegyes/kegyetlen zsidók: „Ha Izráel királya, szálljon le most a keresztről, és hiszünk benne!”

Ez a kérdés nem az Istent kereső ember őszinte és igaz kérdése. Ez a gonosznak a becsmérlő, kelepcébe csaló, gúnyolódó kérdése. Ez az önhitt és önigazoló ember kötözködése. Vagyis ezek az emberek nem úgy állják körbe Jézust, ahogy a nyáj juhai a pásztort, hanem farkasokként veszik körül, hogy a vesztére törjenek. Zsákmányt akarnak, hogy megöljék, felfalják.

Van az emberben egy ilyen Istent kereső kivagyiság, amikor azt mondja: „ha Isten van, ha szeret, akkor mentsen meg, akkor bizonyítsa be, hogy ő az, és én imádni fogom, még talán a templomba is elmegyek.” Ilyenkor mi is zsákmányt keresünk, pedig Isten sokkal többet akar adni: megmentő kezét nyújtja ki felénk szent Fiában.

Jézus helyre teszi az ember sötét cinizmusát, amikor értésükre adja, és nekünk is világossá teszi, hogy ő nem egy közszereplő, nem valamiféle celebritás, aki népszerűségre tör. Ő nem azért jött, hogy megnyerjen, meggyőzzön, hanem hogy megmentsen minket. Őt nem kell messiássá megválasztani, ünnepelni, nincs szüksége az elismertségre, mert ő a mennyei Atyától kapja a méltóságát, a szavai hitelességét. Nem kell őt vezetővé választani, mert a mandátuma egyenesen a mennyből jön.

Ma sem muszáj őt megváltónak elfogadni. De ő azért felkínálja magát, az életre vezető menekülési útvonalat. Nem függ tőlünk, az elismerésünktől. Mint ahogy az orvosságot sem kötelező beszedni, amit az orvos felírt. Attól, hogy valaki okosabb akar lenni nála, az orvos még orvos marad, a gyógyszer meg gyógyszer. Hitegethetem magam, hogy semmi bajom, hogy simán legyőzöm magamtól is a betegséget. Megtehetem? Meg, sőt, jogom van belehalni is. De talán választhatom az életet is.

Nem Jézussal van a gond, hanem azzal, hogy az emberek elutasítják őt. Nem akarnak ilyen messiást. Jézus próbálja elmondani, hogy ő nem győztes hadvezérnek jött, hanem szelíd pásztornak, aki vezetni akarja a nyájat. Aki életét adja a juhaiért. De aki nem az ő nyájához tartozik, azoknak úgyis hiába mond ezer prédikációt, és tesz sok-sok csodát, ha egyszer nem értik meg, amit tesz. Nem ismerik meg a hangját.

„Az én juhaim hallgatnak az én hangomra” - akinek van házi állata, az tudja, hogy szinte minden állat jól ismeri a gazdájának a hangját, vagy akár a mozdulatait is. Vegyük például a kutyát: ha emberi hangot hall, háromféle reakciót várhatunk tőle. Az egyik az örömteli ugatás, farokcsóválás amivel a gazdáját üdvözli. A másik a fenyegető ugatás, ami jelzi, hogy a kutya rá fog támadni az idegen betolakodóra. Van egy harmadik is (ennek a mi ebünk is nagy mestere) – amikor rá se hederít az emberi hangra. Érdektelennek tartja az udvarba lépőt, és még annyira sem méltatja, hogy arra fordítsa a fejét.

Én úgy látom, hogy Jézusnak, a jó pásztornak a hangjára is ilyen emberi reakciókat lehet adni. Vannak, akik meghallják szavaiból Isten hangját, az élet beszédét, és boldogan üdvözlik, nyájként követik őt. Mások akkor és mai is ellenségesen vicsorogva állnak vele szemben. És van egy nagy tömeg, akik teljesen érdektelenek, és eleresztik a fülük mellett a pásztor hívó, mentő szavát. Mert ez nem az ő gazdája.

Te, kedves Testvérem, hogyan fogadod az ő hangját? Akik elfogadták pásztoruknak és életük gazdájának, azoknak az élete örökre összefonódott az övével. Azokat semmilyen erő sem szakíthatja el tőle. És ezt úgy mondom, hogy ma több család is úgy van jelen köztünk itt, a templomban, ill. a virtuális templomban, hogy elhunyt szerettükre emlékeznek. Azokra, akiket a halál kiszakított a családjából. Rájuk is vonatkozik Jézus ígérete, hogy az ő kezeiből viszont nem ragadhatja ki őket semmi. Az élet nehézségei, veszteségei, kísértései sem. A halál sem. Ő nem egy jó pásztor, hanem a jó pásztora az övéinek, egyházának. Ez maga a bizonyosság.

Mert azon gondolkoztam, hogy ezt a kérdést ma is, mi is elemi erővel feltesszük: „Istenünk, meddig kell még bizonytalanságban lennünk? Mikor lesz már végre vége a pandémiának, a félelemnek, mikor élhetünk újra szabadon?” Olyan jó lenne, hogy végre eloszlana az a rengeteg bizonytalanság körülöttünk, ha felszállna az életünkről a köd, és végre tisztán látnánk magunk előtt az utat.

És jön a válasz: van biztonság, van bizonyosság a nehéz időkben is. Van, aki átvezessen a dombokon és völgyeken, ködön és viharon is. Ő a jó pásztor, akinek a hangjára bátran ráhagyatkozhatunk. Felkínálja nekünk a megoldást: a nyájimmunitást. Nem azt, amit a covid védőoltás ad, hanem azt, amit az ő értünk kiontott ártatlan vére, az ő keresztje nyit meg a számunkra. Immunitás, győzelem a halál ellenében. Ámen

------------